Új!

Sziasztok!

Ahogy döntöttetek, én megcsináltam! :)

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki szavazott!!!

Hihetetlenül jól esik, hogy ennyire szeretitek a történeteimet, és hogy mellettem álltok!

Esküszöm, ezért már megéri írni!

És ahogy ígértem, itt az új blog linkje, valamint a bevezetője:

http://bemyrockgod.blogspot.hu/2014/09/prologus.html

Dönts most

Sziasztok!

Azt kell, hogy mondjam, befejezem ezt a blogot.

Nem érzem úgy, hogy az enyém lenne, hogy meglenne benne az a fokú lelkesedés és egyediség, amit a történeteimbe próbálok belevinni. Sosem éreztem úgy, hogy egy karakterem unalmas lenne, de az ebben szereplőket csak ezzel az egy szóval tudom jellemezni: unalom.
Egy bizonyos fokú undor tör rám, ha ezt a történetet nyitom meg és próbálom folytatni. Bárhogy szeretném, ez nem fog menni.
Gondolkodom rajta, hogy egy nemrégiben elkezdett történetemet vezetem majd le itt, a Blogspoton, vagy folytatom egy régebben elkezdett, ám félbemaradt történetemet- még nem döntöttem el.

Sőt, ezt a döntést rátok bízom.

Melyik történet legyen? Cím alapján választhattok:

A barátom rocksztárja vagy Árny az éjszakában

Az alábbi telefonszámon kérlek szavazz! A hívás díja ingyenes! Üzenj most, és tiéd lehet a fődíj egy egyhetes utazásról Álomországba!

Na szóval, aki döntött, az írja meg kommentben, vagy jelezzen, vagy bármi. ha nem írtok semmit, akkor nem rakok fel új történetet, értelem szerűen.:) A döntés a TI kezetekben van.:)

6. Kertiparti

Sziasztok!

Üdvözletem küldöm a felhős Csongrádból! :)

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Némán meredtem az előttem roskadásig pakolt asztalra. Körülöttem vidám társalgás folyt, mindenki remekül érezte magát a rögtönzött kerti partinkon. Kivétel én. Nem vettem részt a beszélgetésekben, alig nyúltam a vacsorámhoz és teljesen figyelmen kívül hagytam a körülöttem zajló eseményeket. Még az öcsémre sem tudtam igazán összpontosítani. Tudatában voltam, hogy néhányszor felém fordult és kérdezgetett pár dologról, de fel sem fogtam a kérdései lényegét. Az egész estém abból állt, hogy próbáltam kisilabizálni a reggel történteket és minden idegszálammal azon voltam, hogy megfékezzem önmagam attól, hogy a szomszéd lányt bámuljam. Ugyanis velem szemben ült és némán evett.

Halványlila elképzelésem sem volt arról, hogy mi a franc volt az az egész reggel. Miért kellett a családjáról megjegyzéseket, vagy úgy általánosságban róla megjegyzéseket tennem?! Mi volt ez az egész érintsük-meg-ott-ahol-érjük projekt?!  Úgy éreztem magam, mintha kikapcsoltam és nem lettem volna tudatában a cselekedeteimnek. Rettentően idegesítő volt.

Újra a lányra sandítottam. A fejét kissé lehajtva ült, szemeit az előtte lévő tányérra szegezte, arcán halvány pír ült és tükröződött róla, hogy rettenetesen zavarban van. Hosszú, fekete haját most kiengedte, így az lágyan omlott alá a hátára és a válla egy részére.

Te jó Úristen. Mégis mi a halál van velem?! Mi ez az egész így meg úgy hullott a haja ide meg oda?! Mi a jó franc ütött belém?! Ez a csaj egy senki. Nem ismerem és nem is akarom. Még csak a nevét sem tudom, holott a szomszédunkban lakik! Az életben alig két szót váltottam vele, azt is csak azért, hogy holmi élesztőt kérjek tőle, és én máris a haja esési szögéről áradozok?! Ismételten megkérdezném, mi a franc ütött belém?!

-… és Dylan, mondd csak, hány éves is vagy?- fordult felém egy hatalmas mosollyal a lány anyja, Elaine. A tekintetemet elszakítva a gyermekéről pillantottam rá.

- 19 múltam…- mormogtam, mire ő láthatóan felélénkült és egy elragadó vigyort villantott rám. Velem szemben a lányt mintha kirázta volna a hideg. Sejtelmem sem volt, hogy mi lőhette. Talán fázhatott? Hiszen nem volt hideg! Épp ellenkezőleg! Úgy éreztem, mintha az egész hátsóudvar lángra kapott volna és most csak pár centi választana el a lángoktól.

- Nahát, akkor nem sokkal vagy idősebb Ro-nál!- jelentette ki, majd értetlen tekintetemet látva hozzátette- Ro, a lányom.

- Mindent értek…- motyogtam továbbra is az orrom alatt, majd tűnődve újra a lányra emeltem a tekintetem, aki engem figyelt. A pillantásunk összekapcsolódott.

Gyönyörűszép kék szemei voltak. Szólni sem kellett ahhoz, hogy magával ragadjon és elbűvöljön. Még sosem éreztem magam ennyire fogságban. Valaki fogságában.  Ezen sürgősen változtatnom kellett. Nem szabadott hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam holmi jöttment érzések, és romba döntsék a jelenleg biztos talpakon álló világomat. Nem. Egy ilyen kislány mint ő, nem tehet tönkre semmit!

Erőnek erejével elfordítottam a tekintetem róla. Az öcsémet kezdtem figyelni, aki hangosan nevetett valamin. Szinte automatikusan mosolyra húzódott az én szám is.

-          Dylan, Dylan, megyünk játszani? Légyszi, légyszi, légyszi!- könyörgött nekem, mire felnevettem és felkapva őt a székéről, távolabb futottam vele. Az asztalnál ülők elnéző mosollyal figyeltek minket, ahogy megbirkózunk az ütő és fogó játékos posztjáért, majd mikor eldőlt, hogy én „vesztettem” és az öcsém lesz az ütő, némán dobálni kezdtem neki a labdát. A legnagyobb bánatomra viszont, erre hamar ráunt. - Ro, gyere te is! Játssz velünk! Kérlek!- rohant el egy pillanat alatt, majd ugrott a szomszéd lány nyakába, aki nevetve felemelte, és óvatos léptekkel elém állt. Gyönyörű szemeivel rám pillantott, majd pirulva elkapta a tekintetét.

-          És most mi legyen? –suttogta alig hallhatóan, majd lerakta Aiden-t.

Ez egy baromi jó kérdés volt. Sőt, egészen egyenesen beletalált a közepébe. Most mégis mi a halál lesz velem?!

5. Segíthetek?

Sziasztok!

Sajnálom a sok kihagyást, de valahogy nem érzem magaménak ezt a történetet. Szóval most próbálkozom azzal, hogy újra visszahódítsam, úgyhogy előre is bocsánat a sok érthetetlenségért és laposságért.

Jó olvasást!

Lily

Ro

Döbbenten meredtem az ajtóban álló személyre. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart és miért álldogált a bejáratunk előtt.

Épp az edzés utáni kellemes relaxációm közepén szólalt meg a csengő. Először azt hittem, hogy anya felejtette megint itthon a kulcsait, és így akar bejutni, épp ezért csupán csak egy törölközőt tekertem magam köré, ám mikor kinyitottam az ajtót, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy korántsem az édesanyám néz velem farkasszemet.

Hanem a srác a szomszédból.

Az a srác, aki pár napja kis híján elütött.

Az a srác, akit azóta se tudok kiverni a fejemből.

 Csak állt ott az ajtóban, és meredten bámult rám. Nem, nem is inkább rám, hanem a törölközőt szorongató kezemre. Mivel már egy ideje ácsorogtunk így, és kezdett nagyon kínossá válni a helyzet, megköszörültem a torkom. Tisztában voltam a ruhátlanságom határaival, és nem akartam, hogy ezt még jobban kihangsúlyozza a bámulásával.

-          Segíthetek? – a hangom remegett, és alig volt több a suttogásnál. Mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta, minek hatására a szívem megremegett. Nem szólt egy szót sem, csupán bámult rám. Örökösen haragos szemei most semmiféle érzelmet nem tükröztek, csupán rengeteg titkot és sötétséget lehetett látni bennük. Az ajkán az értetlenség és zavarodottság furcsa grimasza ült, és bármennyire is próbáltam ellenállni neki, be kellett hogy lássam, még ez is rettenetesen jól állt neki.

-          Tessék?- eszmélt fel, majd nézett körül, végül futtatta rajtam végig a tekintetét. Egy csibészes mosollyal ajkán mérte fel pőreségem mértéket, majd kissé előrébb dőlve, karjait a mellkasa előtt összevonva figyelt tovább.

-          Azt kérdeztem, hogy…hogy segíthetek-e valamiben…- próbáltam határozottnak látszani, de ez nem sikerült.

-          Ja, hogy az. Mandy küldött, hogy kérdezzem meg, nincs-e véletlenül egy feles csomag élesztőtök. – közönyös tekintettel bámult rám tovább és várta a válaszom.

-          De, van, azt hiszem…- a szívem őrült tempóban dobogott, és egyre csak olyan érzésem támadt, mintha folyamatosan feljebb és feljebb küzdené magát a testemben. Mintha a szédületes tempója miatt már egészen a torkomban lenne. Egy hatalmasat nyelve próbáltam úrrá lenni a bennem kialakult káoszon, a legkevesebb sikerrel. Az se segített, hogy az előttem álló félisten minden pillanatban egyre idegesebb és türelmetlenebb lett.

-          Akkor most adsz, vagy sem?!- már nem próbálta leplezni, hogy menni akar. Nem is csodálom. Ki akar egy olyan lány közelében lenni, aki alig bír megszólalni, és ha meg is teszi, csak össze-vissza habog, mint valami visszamaradott.

-          Ha megbocsátasz, előbb szeretnék valamit felvenni… Utána átviszem hozzátok, és…

-          Nem. Nincs időm ilyesmire. Csak add oda azt a nyamvas izét, aztán kész!- ledöbbenve meredtem az újra dühösen csillogó szempárba. – Légy szíves…

Válaszra nem méltatva fordítottam neki hátat, miközben elléptem az ajtótól. Éreztem, ahogy közelebb lépett, mintha a testem minden egyes sejtje az ő jelenlétére lenne hangolva. Beljebb sétált, majd becsukta maga mögött az ajtót.

-          A konyha arra van- mutattam a helyes irányba, miközben én szapora léptekkel az emelet felé indultam. – Egy perc és itt leszek én is. Addig… találd fel magad.

Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a szükséges alsóneműket, majd egy lenge nyári ruhát és siettem vissza a konyhában váró sráchoz. Ám mikor leértem, közel sem ott volt, ahol lennie kellett volna. A nappalinkban ácsorgott, és a kandallón álló fényképeket vizsgálgatta. Arcán elmélyült érdeklődés és enyhe meglepettség tükröződött. Követtem a tekintetét, és megakadt azon a képen, ami még évekkel ezelőtt készült apáról és rólam. Úgy tizenhárom éves lehettem, és épp egy élményfürdő pink csúszdáján csúsztunk le ketten. A hajam csurom víz volt, és szerteszét állt, az arcomon izgatott vigyor ült, a karjaim pedig magasan kitartva vártam, hogy becsússzunk a medencébe. Apa mögöttem ült, a derekamat átkarolva vigyorgott és élvezte a lelkesedésem.

Az emlék hatására elmosolyodtam. Az volt életem egyik legjobb nyara. A szívem fájdalmasan megdobbant apa emlékére. Már vagy fél éve nem láttam, és rettenetesen hiányzott.

Némán megfordultam, előkerestem az élesztőt a hűtőből és a nappaliba siettem vele. Jelenleg nem vágytam semmire sem jobban, csak arra, hogy a fiú minél előbb eltűnjön a házból és az emlékeim közeléből.

Mire visszaértem, már egy új képet nézegetett. Anyával álltunk rajta, mindketten halvány, mályvarózsaszín ruhánkba. Az arcunkon széles mosoly ült, és nem is különbözhettünk volna jobban. Az ő haja aranyszőke volt, és gyönyörű szép égkék szemei voltak, sütött róla a jóság és a kedvesség. Én a derékig érő fekete hajammal, a nagy, rikító kék szemeimmel, és túlságosan telt ajkaimmal az ő tökéletes ellentettje voltam. Teljes mértékben apára ütöttem.

A szívemben újult erővel támadt fel a hiány érzete.

-          Parancsolj, itt az élesztő…- nyújtottam felé, miközben némán sürgettem, hogy menjen már el. Szemei sarkából egy pillanatra rám nézett, majd visszafordult a képekhez. Egy lépéssel közelebb ment a fotókhoz, majd hunyorogva jobban megvizsgálta őket. Bizarrnak tartottam a jelenetet. Mióta vizslat egy vadidegen ennyire feltűnően egy idegen házában lévő családi fotókat, számára ismeretlen emberekről?!

-          Kösz… - morogta a fogai között, kezét pedig felém nyújtva várta, hogy tenyerébe beleejtve adjam át neki az élesztőt. Ügyelve arra, hogy véletlenül se érjek hozzá, odaadtam neki. – Nagyon szép az anyukád…- hangjából egyfajta évődést, néma együttérzést hallottam ki. Megütközve bámultam rá. Mi ez a bizalmas hangvétel?!

-          Kösz…- morogtam, és újra édesanyám mosolygós arcára emeltem a pillantásom. Tényleg gyönyörű volt.

-          Nem nagyon hasonlítasz rá. A szemeidet leszámítva…- fordult felém, a tekintete ábrándos volt.

Nem válaszoltam neki. Csak némán meredtem rá, és vártam, hogy minél előbb eltűnjön. Nem akartam a közelében lenni. Tűnődve nézett rám. Körülöttünk a levegő mintha egy pillanat alatt átforrósodott volna, és vibrálni kezdett volna. A belsőmet egyfajta melegség és enyhe remegés öntötte el. Nem értettem, hogy mi történik velem.

A srác egy lassú mozdulattal a fülem mögé tűrte egyik elszabadult rakoncátlan tincsemet, majd végigsimított az arcom vonalán, és állt meg egy pillanatra az ajkamnál. Hüvelykujjával lágyan megcirógatta, majd maga mellé ejtette a kezét. Tanácstalanul pillantottam rá. Nem értettem a bennem dúló vihart, azt sem, hogy ezt miért tette.

Tekintete egy pillanatra a számra tévedt, szinte öntudatlanul megnyalta sajátját, majd egy árva szó nélkül sarkon fordult és elment. Csak az ajtó csapódása juttatta tudtomra, hogy egyedül maradtam…

10/?

4. Másnap

Sziasztok!

Na, emberek, itt az idő, hogy fény derüljön arra, hogy mit csinál egy blogger, ha nagyon unatkozik: újraírja azt a részt, ami nem tetszik neki.
Én is pont ezt tettem. Szóval, a múltkori Dylan rész a múlté, és most felkerült az igazi. Illetve az egyetlen. Áh, értitek!

Jó olvasást és ne csalódjatok az én egyetlen Dylanemben, jó?:)

Lily

Dylan

Iszonyatos fejfájással ébredtem. A gyomrom fájt és erősen küszködött kiadni magából a tegnap elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű alkoholt, amely mostanra már biztosan felszívódott. A másnaposság egyetlen kellemes pillanata nélkül ültem fel, és túrtam bele az amúgy is szétzilált hajamba. Magam mellé se nézve keltem ki az ágyból és csoszogtam be a fürdőszobámba. Próbáltam halkan megnyitni a csapot, de még a víz frissítő csobogása is mérhetetlen lavinaként indította meg a fejemben lévő zuhatagot. Egyszerűen fájt még a legapróbb neszek hallgatása is. Összehúzott szemekkel, morogva álltam be a zuhany alá, és próbáltam lemosni magamról az alkohol átható bűzét, valamint a tegnapi csaj gyomorforgatóan émelyítő parfümének szagát. Undorodva húztam el a számat.

Mikor végeztem, egy egyszerű törölközőt a csípőm köré tekerve mentem vissza a szobámba, s habár a macskajajtól nem, de legalább a rajtam lévő bűzöktől megszabadultam. Kíváncsian álltam meg az ágyam mellett. Valami halvány derengésem volt az estéről, és rémlett valami csaj is, de hogy felhoztam volna, és engedtem is volna neki, hogy mellettem maradjon, miután mindketten kiéltük a vágyainkat, elképzelhetetlennek tartottam. Ennyire még a legerősebb piák sem üthettek ki.

A lány megmozdult álmában és felém fordította az arcát. Teljesen úgy nézett ki, mint azok, akikkel általában mulatni szoktam az időt.  Hosszú, nyílegyenes haja volt, vékony, de formás teste és általánosan szép arca. Ám én mégis visszataszítónak találtam. Lehet, hogy az ébredés utáni szokásosnál is rosszabb kedvem miatt, vagy szimplán azért, mert egy bunkó pöcs vagyok. Igazából nem is érdekelt, hogy miért undorodom a csajtól, az egyedüli, ami foglalkoztatott, hogy minél előbb felkeljen, és elhúzzon az ágyamból, vele együtt az életemből is.

-          Hé- böktem oldalba, mire finoman összevonta szemöldökeit és mocorogni kezdett. – Kelj már fel!- nem kellett sokat várnom, hogy szavaim célba érjenek. A lány lassan pislogva kinyitotta szemeit, majd rám emelte sötétbarna tekintetét, és elmosolyodott.

-          Jó reggelt, édes…- immár vigyorgott, míg mutatóujja körme élével finoman végigsimított a gerincem vonalán, majd a vállamba markolt. – Az este…

-          Na igen. Fogalmam sincs, hogy ki vagy, hogy hogy találkoztunk, egyáltalán, hogy ismerlek-e, de felettébb leköteleznél azzal, ha minél előbb eltűnnél. Igen, az este biztosan fergeteges volt, örülök, hogy tetszett, meg a többi, de most már tűnés! – sikeresen fojtottam a lányba a szót. Láttam a szemében felvillanni a sértettséget és még valami mást, de teljesen hidegen hagyott. Csupán a fejemben vadul tomboló hurrikánnal voltam képes foglalkozni.

-          Te barom!- köpte a csaj felém, majd kipattant az ágyból, és a földre leszórt ruháit kezdte ügyetlenül magára kapkodni.

Egykedvűen néztem, miközben egy pár szem fájdalomcsillapító körül forogtak a gondolataim. Szerencsémre, az éjszakai kedvtelésem hamar elkészült, majd választ nem várva, kirontott az ajtómon. Egy mély, unott sóhajjal követtem őt, majd mikor kirohant az utcára, egy, a szabadságtól mámoros féloldalas mosollyal intettem neki. A válasza mindössze egy villámló tekintet, valamint a középső ujja volt. Hangosan felnevettem. Miért hiszik azt a lányok, hogy ha majd bemutatnak, kicsivel is jobban fog érdekelni, hogy mit tettem velük?! És honnan szedik azt, hogy miután odaadták magukat egy vadidegen srácnak, majd bármiféle tiszteletet is tanúsítunk irántuk?! Én tisztában voltam az önmagam szabályaival, és nem kellett több a boldog élethez. Tudtam, hogy az egyedüli lány, akit teljes szívemből tisztelni fogok, aki meg fogja érdemelni azt, hogy bemutassam az öcsémnek, az a leendő feleségem lesz, és mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is megnősülök, ezért aztán pont olyan voltam, amilyen. Egyszer majd eljön az ideje, hogy változzak, de ez nem mostanában fog előfordulni.

A kisebb eszmefuttatásom után unottan körbehordoztam a tekintetem az előttem lévő terepen. Minden új volt, és még is ugyanolyan. Minden ház ugyanúgy festett, minden gyep ugyanolyan zöld volt, minden egyes felhő az égen ugyanolyan unalmas volt, mint körülöttem soha eddig még.

Valahonnan az öcsém lázas rikkantását hallottam, ezért a hang irányába kezdtem sétálni. Nem akartam egyelőre megmutatkozni, mert Aiden még a hasogató fejfájásom nélkül is fájdalmasan élénk volt, így egy az udvarban álló hatalmas fának támaszkodtam, s onnan figyeltem az öcsémet, ahogy az újdonsült mostohaapjával játszanak valami bugyuta játékot. Bármennyire imádtam a tesómat, sokáig nem kötötte le a figyelmem. A tekintetem a szomszédos kertre, és a benne álló komolyabb edzőgépekre esett. Ami igazán megragadott, az egy hatalmas, kopott bokszzsák volt, amely a szomszédos fa egyik hatalmas ágáról csüngött alá. Szinte olthatatlan vágyat éreztem, hogy püfölni kezdjem. Bármilyen srác is lakott a szomszédban, már most szimpatikus volt, már csak a kert felszereltsége miatt.

Nehezen, de elszakítottam a szemeimet a gépekről, és újra az öcsémet lestem. Ki akartam jönni hozzá, úgy, hogy nem állok közeli rokonságba valami mosott ronggyal, ezért megindultam előre, hogy végre megszerezzem a már oly régóta vágyott gyógyszeremet.

Már épp nyúltam volna a kilincs után, mikor a hátam mögül ütemesen dobbanó lépteket, és halk zihálást hallottam. A vállam felett hátrasandítva aztán megláthattam egy futó csajszi elsuhanó alakját. Egy pillanatig még figyeltem, aztán lenyomtam a kezemben tartott hűvös fém kilincset. Egy utolsó pillantást akartam vetni a lányra, de amaz hirtelen megállt, majd háttal nekem, a térdeire támaszkodott, és vadul kapkodott levegő után. Meg kell, hogy valljam, egész szép kilátásom nyílt, így reggel nem tudom hány órakor, a szomszédságunkra. A csaj ugyanis fellépett a szomszéd ház verandájára, majd egy gyors pillantás kíséretében felém nézett. Egy másodpercig dermedten bámult rám, majd sietve belépett a házba.

Hanyagul megvonva a vállam, léptem át a küszöböt, és slattyogtam be a konyhában sürgő forgó Mrs Hayes-hez. Nem különösebben törődtem a szomszéd csaj reakciójával. Már megszoktam, hogy az emberek, különösen a női nem, így reagál rám. Egy őrült percig úgy tűnt, mintha ismerném a lányt. Valahonnan olyan érzésem támadt, mintha ezer éve barátok lennénk. Egy teljes percig hittem magamat teljesen hibbantnak, majd megnyugodtam. Nem is ismertem, és ha rajtam múlik, soha a büdös életben nem fogom megismerni azt a lányt. És ez így volt jól. 

3. Te Ro vagy, ugye?

Sziasztok!

Apróbb műszaki hiba után, de újra itt vagyok.
Édes, kedves Bogi, ha hajlandó lennél megcsinálni a blogom kinézetét, évekig áldanám a neved.:D♥

Jó olvasást nektek!

Lily

Ro

Fáradtan, izzadtan estem haza. Kimerített az egész napos rohanás, a majdnem balesetem és a hirtelen jött meleg is. Hiába voltam a kimerülés és az álom határán, úgy éreztem, hogy ez még nem elég. Hiába remegtek a térdeim, tovább akartam futni.

Némán léptem be az üres konyhánkba, néztem körül a hideg falakon, majd kaptam ki egy üveg vizet a hűtőből és sétáltam hátra az udvarba.

Apró kertünkkel való szeretetteljes gondoskodás tisztán visszatükrözte a várt eredményeket. Minden virág a legpompásabb színeiben pompázott, az apró fák a legmélyebb zöldjükben ragyogtak a lehető legdúsabb lombkoronával megáldva. Akaratlanul is anya arcát láttam viszont az apró kis százszorszépek szépségében és egyszerűségében. Egy apró mosollyal arcomon heveredtem le a földre, és bámultam fel az elsuhanó felhőkre. Csupán pár perc pihenőt adtam magamnak, és azt is csupán azért, hogy gondosan kitalálhassam, hogyan folytassam az edzésem hátralévő részét. Az agyamban halvány körvonalak rajzolódtak ki, kezdve pár felüléstől a bokszzsák püfölésen át mindenig. Bármire képes lettem volna, hogy a rajtam lévő felesleget végleg eltüntessem.

Egy mély sóhaj közepette felültem, majd gyorsan bekocogtam a házba a kesztyűimért. A zsák előtt állva aztán megálltam és próbáltam az előttem lévő feladatra koncentrálni. Szemeimet szorosan lehunyva zártam ki a külvilágot és igyekeztem elkapni a belső, harciasabb énem.

-    - Te biztosan Ro vagy, ugye?- szakított félbe egy gyengéd, magasabb hang. Ijedten összerezdülve fordultam a hang irányába és találtam szemben magam egy ragyogóan kék szempárral. – Szia! Én Aiden vagyok!

Nem tudtam nem vigyorogni a kisfiú lelkes mosolyán, ragyogó szemein és vadul felém kalimpáló kezén. Egy lassú lélegzettel mellé léptem, és felé nyújtottam a kezem.

  - A nevem Roana!- villantottam rá a mosolyom, és ragadtam meg az apró kezet. – Örülök, hogy megismertelek Aiden! Mondd csak, mit csinálsz itt egyedül?  - Nem vagyok egyedül! - rázta meg apró szőke fejét. – A bátyám is velem jött, de ő most bent van. Nemsokára menni akar, én viszont nem akarok, úgyhogy elbújtam előle kint! De erről te nem tudsz, oké?- suttogta halkabbra véve a hangját, mire szinte automatikusan felkuncogtam.
 -  Hát persze. Nem foglak elárulni, ne aggódj!- nevettem fel újra, majd kissé hátrébb léptem. – Viszont most nekem be kell mennem egy kicsit, hogy átöltözzek. Addig meg leszel itt kint egyedül, Aiden?
 -   Hát persze!- kiáltott fel sértődötten. – Már nem vagyok óvodás!
 -   Aiden, hol vagy már?!- hallatszott egy ingerült hang a házból, mire a gyönyörű kék szemekben a ravaszság és az öröm kettős ragyogása csillant fel. - Ne szórakozz velem, öcsi, mert csúnya világot rendezek!- még így, kívülállóként is ki tudtam venni a mély dörmögésből a játékos élt.

A felénk nem hétköznapi helyzeten újra csak nevetni tudtam. Még egyszer utoljára végigfuttattam a tekintetem a kissrácon, majd a házunk felé sétáltam, és meg sem álltam egyenesen a zuhanyzóig. Sietve letusoltam, felvettem egy kényelmes, itthoni melegítőt, majd szapora léptekkel újra az udvaron találtam magam. De már hiába kerestem, Aiden nem volt sehol. Akárcsak mások előtte, ő is itt hagyott engem.

Mondjuk azt, hogy ez egy átvezető rész, oké?

2. Jobb lesz így?

Mik ezek a hosszú részek tőlem?!:D

Remélem, tetszeni fog, és nem fogjátok nyálasnak találni az én imádott Dylanem.:$

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Még mindig ideges voltam. Hogy lehet valaki annyira felelőtlen, hogy csak úgy leugrik az útra?! Mi van akkor, ha nem veszem észre? Ha véletlenül elütöm?

Óvatosan a hátsó ülés felé pillantottam. A kisöcsém, Aidan még mindig az ablakon bámult kifelé. Új volt neki ez a környék, akárcsak nekem. Mi lenne vele nélkülem? És én mihez kezdenék nélküle? Ő volt az egyedüli családom. Az én legjobb barátom, aki minden szarságom ellenére szeretett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És egy ilyen buta liba miatt, mint ez a csaj volt, könnyedén elveszíthettem volna. Bár meg kell hagyni, hogy elég csinos kis liba volt ez...

Megráztam a fejem, hogy minden ehhez hasonló gondolattól megszabaduljak. Vezetés közben nem szabad ilyeneken agyalnom. Nem szabad hibáznom.

- Nézd öcsi, az a ház lesz a miénk!- lassítottam le, majd álltam meg a ház előtt.

- Hűű! Milyen nagy!- lelkendezett Aidan hátulról.- Mit gondolsz Dylan, szerinted lesz saját szobánk?

- Persze, hogy lesz, Dan. Ez nem a régi otthonunk...

- És... szerinted kapni fogok játékokat is? Olyanokat, amik csak az enyémek lesznek?- a tükörből figyeltem a kisöcsémet. Kék szemei felragyogtak és őszinte boldogságtól csillogtak.

- Igen.

- Már most szeretek itt lakni!- jelentette ki, mire felnevettem.

Nem hibáztattam az öcsémet azért, mert ilyen könnyen sikerült átállnia az új családunkhoz. Pokoli gyerekkorunk volt, és ő pedig ki volt éhezve a szeretetre. Olyan fajta szeretetre, amelyet az árvaházban nem kaphattunk meg. Megérdemelte azt, hogy szeressék, és normálisan nőjön fel. Mindaz, amit én nyújtottam volna, nyújtottam neki... tudtam, hogy kevés volt, lenne. Igazi szülőkre volt szüksége. Olyanokra, akik szeretik, óvják, és tanítják is egyben. Én ebből csak kettőt tudtam teljesíteni. Óvtam, és tanítottam. Bármennyire is akartam, képtelen voltam olyan felhőtlen szeretetben részesíteni, mint ami kijárt volna neki. Sokszor keveredtem balhékba, sokszor voltam mogorva, és buta, sokszor mondtam olyat, amit nem kellett volna. De szerettem az öcsémet, és bármit megtettem volna azért, hogy nevetni, örülni lássam.

Tudtam, hogy ennél az új családnál mindent meg fog kapni. Itt lehet belőle valaki.

Mély lélegzetet vettem. Talán, ha előbb jöttek volna, még belőlem is sikerült volna valamifajta embert csiszolniuk. Ám így egy intézet nevelt fel, és olyan lettem, amilyen. Vad, és kezelhetetlen.

- Szeretnéd közelebbről is megnézni?- mosolyogtam rá Aidanre.

- Milyen kérdés ez Dylan?! Naná, hogy meg akarom nézni! De Mr és Mrs Hayes nem lesz mérges érte?

- Dan, nem lesznek mérgesek. Ők mostantól a családunkhoz tartoznak. Ez a mi házunk is. Na gyere menjünk, nézzük meg!

Nem akartam neki elmondani, hogy ők adták oda a kocsit és a ház kulcsait is. Tisztában voltak azzal, hogy az öcsémmel együtt járok én is, és hogy nekem ő volt és lesz is mindig az első. Így természetesnek vették azt is, hogy el akartam jönni, hogy megnézzem magamnak a környéket, a házakat és az embereket.

Újra eszembe jutott a lány. Tényleg rettenetesen szép volt. Bevállaltam volna egy-két menetre...

- Dylan, nézd, azt a nénit! Milyen szép! Pont mint az angyal a meséből, amit mesélni szoktál elalvás előtt!- kiáltott fel Dan, amivel sikerült kirángatnia a futó lánnyal kapcsolatos gondolataim közül. Tekintettemmel megkerestem az öcsém által emlegetett nőt, majd alaposan szemügyre vettem. Tényleg hasonlított rá.

- Milyen jó megfigyelő vagy, töki! Gyere, menjünk köszönjünk neki, mielőtt azt hiszi, hogy betörők vagyunk!- még be se fejezhettem a mondatot, Aidan már a nő előtt állt, és megbabonázva meredt rá.

Rettenetesen hasonlított az anyánkra. Az angyalra a mesémből. Ő már évek óta halott volt. Aidan nem ismerhette, de én azt akartam, hogy sose felejtse el őt. Így minden este meséltem neki anyáról, akit olyannak állítottam be a mesébe, amilyen a valóéletben is volt. Egy igazi angyalnak.

Nem húzhattam tovább az időt, ki kellett szállnom, illendően kellett viselkednem, és be kellett mutatkoznom. Egy sóhaj kíséretében kiszálltam, majd az öcsémék felé vettem az irányt.

-... ó, igen, a lányom is imádja őket! Fogadni merek, hogy te, és Ro nagyon jól ki fogtok jönni egymással!- vigyorgott Dan-re a fiatal nő, majd rám emelte ég kék tekintetét.- Szervusz, a nevem Elaine és ahogy a kistesódtól hallom, nemsokára szomszédok leszünk... Mikor is költöztök be pontosan?

- Dylan vagyok és ha minden jól megy, a hétvégén már itt lesz minden cuccunk...

- Ó, hát ez csodás! Alig várom! Kérlek, mondd meg a szüleidnek, hogy szeretnélek titeket meghívni magunkhoz egy vacsorára! Már nagyon régóta nem lakott senki ebben a házban, és imádnánk, ha megismerhetnélek titeket!

- Jó, persze, majd átadom...- biccentettem felé, mire halványan elpirult, és egy bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán.

- Ne haragudj, nagyon előreszaladtam. Hát, gondolom, még találkozunk. Sajnos nekem most már mennem kell. De örülök, hogy megismerhettelek titeket! További szép napot nektek!

- Csókolom!- kiáltotta utána az öcsém, mire felnevettem, és a karjaim közé kapva rohantam vele a füves részre, hogy aztán vad birkózásba kezdjünk. Miután kibohóckodtuk magunkat, Aidan felém fordult, nagy kék szemeit ijedten az enyéimbe fúrta.- Mit gondolsz Dylan, jobb lesz itt nekünk?

- Ezerszer, öcsi, ezerszer...- legalábbis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.